Sokszor úgy érzem, olyan a lelkem mint a tenger. Hullámzó, néha viharos, néha csendes, néha szétdúlna mindent ami közelébe kerül, néha megnyugvást adó annak aki elmerül benne, néha tékozló, néha harcoló, néha nyughatatlan, néha csendes. Néha vihartól tomboló, néha nap ragyogásában merülő. Néha átlátszó, sekély a vize, néha sötét haragos zöld. Néha napot visszaverő néha borús felhők alatt kereső.
Hullámzik a lelkem, amióta megszülettem. Mindig magányos voltam, vagyok, leszek. Talán mert túl bonyolultak az érzéseim, amiért soha senki nem ért meg.
A lelkem kifürkészhetetlen, szenvedélyes, néha magába boruló. Néha örülő, néha szenvedő. Néha kérkedő, néha kérlelő. Néha szerető néha szerethető. Néha gyűlölni tudó, néha gyűlölve levő.
A te lelked milyen? Van aki valóban meghallgat? Van akit valóban érdekli mit érzel?
Szerintem nincs. Már tudom, hogy akinek nyitott könyv lennék annak zárt könyvnek tűnök. Akinek kezébe adom a kulcsot, nem talál bele a zárba. Ha kinyitja a lelkem kapuját, elvész a rengetegben.....
©Csarnay Krisztina Veronika
