| Christine32 | Dátum: Vasárnap, 2011-08-14, 04:44:21 | Üzenet # 1 |
 Adminisztrátor
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 241
Állapot: Offline
| Babakocsi derbi
2011. július 14. csütörtök 16:52 Forrás: Szerző: Csarnay Krisztina Veronika Szerkesztő: Csarnay Krisztina Veronika
Lassan 11 éve vagyok anya, három gyönyörű gyermekem nevelem és harmadik babakocsis korszakomat élem. Szinte már alapban feszült vagyok, amikor tudom, hogy babakocsival kell útra kelnem.
Mielőtt a harmadik lányom megszületett, egy igazán szuper babakocsit kaptam, aminek nagyon örültem, három kerekes, könnyen forgatható és minden, ami a könnyű babakocsizáshoz kell. Nem gondoltam, hogy valaha is bánni fogom a kényelmet. Bár már egyszerűbbet használok, úgymond sport babakocsit, de azt hiszem, annak is megvan a maga átka.
Minap, mikor városba mentem ügyintézni, valahogy minden összejött, és délutánra mire hazaértünk szinte idegroncs is lettem. Tehetetlennek érzem magam olykor, mint babakocsizó anya. Az okok a következők, ami egy babakocsis embert hátrányba tesz, amit általában nem értenek meg az apukák, hogy miért dühös az anya egy ilyen nap után.
Sajnos az emberek nagyon figyelmetlenek már a mai világban, ami nagyon szomorú. Sajnos alap dolgok is nehezítik az ilyen tortúrát. Kezdjük például a buszozással, a legnagyobb tortúrám ez szokott lenni. Hála, már sok új busz van a városban, ami szép tágas, de a legnagyobb probléma az emberekkel van. Sajnos, ha egy babakocsis az ajtóhoz áll, akár fel vagy leszálláshoz a tömeg szinte attól az ajtótól megszűnik, ha valaki mégis ott mer le vagy felszállni, olyan gyorsan teszi, szinte észre sem véve, hogy babakocsival állsz mellette, előtte, hogy mire meg is kérnéd, hogy segítsen (ha már szegénynek szemüvegre lenne szüksége, hogy észrevegye eme kis pót - járművedet), addigra ő már eltűnt. Ha esetleg olyan szerencsétlen vagyok, hogy régi buszt kapok, akkor ez a tortúra egyedül még nehézkesebb. Ugyanis csak a busz utolsó ajtójánál tudsz felszállni, és a lépcső is olyan mély, hogy a 46 kg-ommal meggondolandó, hogy megemeljek-e egyedül egy 10 kg-os babakocsit egy 10 kg-os gyerekkel. A másik nagy problémák a buszon, hogy szinte a babakocsi helyért még jobban kell harcolni, mint ülőhelyért. Mert az emberek hova is állnának szívesebben, mint a kijelölt babakocsi tágas helyére. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam, miért is utálok lassan 11 év után városba menni pici gyerekkel.
A másik nagy probléma a lépcsők. Sajnos akárhova bemegy az ember, találkozik lépcsőkkel, sőt van, ahol két emeletet lépcsőzhetsz, mert lift nincs. Az egyik kedvenc helyem a Pécs Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatal, ha az emeletre szeretnék menni ügyet intézni pl. lakáshivatal vagy gyámhivatal, akkor aztán cipekedhetek. Na jó, néha a biztonsági őr kedves és felsegít, de ez ritka. Már nem a lépcsőkön bosszankodok – ennyit az akadálymentesítésről – hanem az emberek vakságán, amit tudom, hogy nem így van. Méltatlannak találom ezt a helyzetet, hogy az emberek nem segítik egymást, hogy nem segítenek az anyáknak, az időseknek, a gyerekeknek. Szomorú, hogy ennyire énközpontúvá váltunk.
Ezen a bizonyos napon, mikor besokalltam, hogy már az otthonomhoz közeli kisboltnál a pár lépcsőfokra is cipekednem kellett, mert egy férfi olyan gyorsan elhúzott mellettem pár méterrel, követtem, ő is a boltba ment. A feszültségem már a tetőfokát érte el, így odaálltam elé miután bevásárolt és a következő beszélgetésünk volt:
Szia. Ne haragudj, kérdezhetek valamit? Te pasi vagy talán tudsz nekem válaszolni.
Nézett rám bután értetlenül a körülbelül 40-es férfi.
Van feleséged? - kérdeztem tőle
Igen van. - még butábban nézett rám.
És gyerekeid?
Persze
Akkor mond meg nekem légy szíves, hogy miért van az, hogy a pasik elmennek a babakocsisok mellett, mikor éppen a lépcsőnél szenvedjük fel.
Elég morcosan és utálatosan nézett rám, talán tudta, hogy épp róla volt szó adott pillanatban, pedig nem. Ő csak az utolsó csepp volt a pohárban.
Mert kérni kell – vágta rá dühösen, majd kiviharzott a kis boltból.
Azt hiszem, veszek egy mikrofont és kérni fogok, hogy akik elviharzanak, majd gyors sebtiben mellettem meghallják a kérésem.
Szomorú, hogy ma már kérni kell, hogy nem vesznek észre. Szerintem nem én vagyok az egyetlen anyuka, akinek ilyen kacifántos és idegtépő egy babakocsis út a városba. Figyeljünk egymásra – úgy gondolom, ez alap lenne a mai világban. Vagy túl naiv vagyok?
Csarnay ( Vásárhelyi ) Krisztina Veronika
civilhir.hu
|
| |
| |
